1962. Kennedy elnök úr hitt abban, hogy tíz éven belül az USA embert küldhet a Holdra. Az amerikai kongresszus megszavazta és jóváhagyta az Apollo-űrprogramot, amelynek köszönhetően 1969. július 20-án ez az álom teljesült. Az Apollo-program nemcsak jövőt formált, mindmáig meghatározza történelmünk egy szeletét. Egy cél lebegett mindenki előtt: egy űrhajó építésénél nem lehet 99,9% pontossággal készülni, mert ez még több tucat alkatrész hibáját is jelentheti. 100%-osnak kell lennie.
Ha most bemehetnénk az Apollo 11 űrkabinjába, a korabeli analóg műszerek, fénylő kapcsolók és villogó lámpák, az űrkabin illata kiragadnának a jelenből, és akár egy időutazás, az előző évezred legnagyobb űrrepülésének kezdetére repítenének vissza.

A tudás legjavát összeadva a NASA mérnökei és tudósai megtervezték az emberiség történelmének talán legnagyobb dobását. Három elnökségen át tartó lázas előkészület, tesztelés, a legénység kiválasztása, számos űrkilövés, és a világ várakozásának szakító terhe alatt készült az emberiség egyik legdicsőségesebb eseménye. A start a Föld, a cél a Nyugalom Bázisa – a Hold innenső oldalának egyik lávasíksága a Nyugalom Tengerén. A NASA mérnökei ezt választották a történelmi fordulópont színterének, a holdkomp majdani leszállóhelyének. Vajon az a nyugalom helye, ahol a terveknek megfelelően landolhatnak? Hát nem ironikus, hogy a Nyugalom Tengere egy kopár, sivár táj, ugyanakkor idegen hely, amely mintha egy ítélet nyomait hordozná…? Vajon tud az embernek megnyugvást adni?

Az Apollo 11 minden korábbinál bonyolultabb expedíciónak készült, így Armstrongéknak a szokott űrhajós kiképzés mellett fel kellett készülni olyan dolgokra is, amelyet soha senki sem élt még át. De hogyan nőhet fel az ember ahhoz, hogy az űr meghódításába kezdjen? Mi várhat rájuk a valóságban? Vajon sikerrel veszik majd a kihívásokat?
Az egész világ a tévé képernyőire tapadt. Észak és dél, kelet és nyugat egy irányba tekintett, feszült figyelemmel követte az eseményeket, izgatottan szurkolva egy maroknyi csapat sikeréért. Talán sosem volt még a történelemben ilyen egység a Földön. A cél, ami összeköt: Leszállni a Holdon!

A nehézségi erő, amely mintha fizikailag is kifejezte volna a terv súlyát, a földi légkörből kilépve szertefoszlott. Úton voltak a Hold felé, körülöttük az űr, mint sötét vákuum megrettentő, magányos hatalmassága. Érezhették nagy, végtelen lüktetését, sötétségbe nyúló mélységét. Három napig repültek a Hold felé mikor a Columbia űrhajó megkezdhette a Hold körüli pályára állást. Ebben a kopár, rideg, végtelennek tűnő térben az ember önkéntelenül felkiált: Ki alkotta mindezt? Mit keresek én itt?Az egész világ a tévé képernyőire tapadt. Észak és dél, kelet és nyugat egy irányba tekintett, feszült figyelemmel követte az eseményeket, izgatottan szurkolva egy maroknyi csapat sikeréért. Talán sosem volt még a történelemben ilyen egység a Földön. A cél, ami összeköt: Leszállni a Holdon!

Vajon mit élhettek meg a rettentő végtelenség láttán az űrben hasító Neil Armstrong, Edwin Aldrin (Buzz) és Michael Collins? Jim Lovell amerikai űrhajós egy korábbi mondása szerint: „Innen nézve a Föld egy hatalmas oázis az űr végtelenjében.” (1968, Apollo 8) Armstrong és kis csapata is ékszerként látta a Földet az űrből. Meglátták a végtelen szépségét, a teremtett világot. De a Teremtő nagyságát és hatalmasságát mutató élet bolygójával szemben az űrben csak átutazó az ember, a sötétség nem az otthona, hanem a kitaszítottság, a félelem helye. Ott az embert óhatatlanul is az istenfélelem szorongatja. Olyan önkéntelenül kiált a lélek Istenhez, mint amilyen a belénk programozott reflex, a lélegzés: Hol vagy Te, Isten?

Egyes beszámolók szerint a csapatnak a küldetés során különleges megtapasztalásban volt része. Az Apollo 11 Hold felé vezető útján fényt pillantottak meg a Columbia ablakán át, amely úgy tűnt, mintha kísérné őket útjukon. Talán Isten angyalát látták? Armstrong – az átélt eseményeknek köszönhetően – más ember lett. A csillagok fényei közt talán a szívben is felcsillant a fény… Egyszer megláthatom Őt! Az Apollo nemcsak a történelmet változtatta meg, hanem a személyes sorsot is. A Hold egyre közelebb…

A holdra szállásnál vizsgáztak a számítások és a tervezés, a mérnökök és tudósok, a NASA égisze alatt az egész emberiség. A 13. keringésnél a Sas névre keresztelt holdkomp elvált a Columbia űrhajótól, hogy leszálljon éppen akkor, amikor a Hold takarásából léptek ki, és megpillantották a nappali és éjszakai féltekét elválasztó fény-árnyék határvonal mögül előbukkanó leszállóhelyet. Háromszáz méter magasságnál váratlan meglepetésként autó nagyságú sziklákat és krátereket láttak a leszállóhelyen… Egyetlen megoldásként Armstrong kézi vezérléssel korrigált, vadászpilótaként szerzett tapasztalata és híres nyugalma az életüket mentette meg. Gyors manőverezéssel egy síkabb terepre navigálta a holdkompot. Csupán 20 másodpercnyi üzemanyag maradt… Talán Isten keze is segítette őket!?

Tapintható a feszültség – a szorult helyzetben a parancsnok még a kézi vezérlést sem tudta jelezni az irányításnak. A művelet sikerült, végre üzenhettek a Földnek: „A Sas leszállt.” Örömteli pillanat volt, lement a teher, melyet addig hordoztak…

A megérkezés után az űrhajósok – biztonsági okokból – azonnal a felszállás előkészítésére kellett hogy koncentráljanak. A műveletek befejezésekor meglepő és váratlan dolog történt, Aldrin a következőt mondta a rádióba: „Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.”

A holdsétára való engedély megadása és a felkészülés után következett a kiszállás. A leszállás után 6 órával az ajtó kinyílt, az első Holdra lépő ember Neil Armstrong volt. Csak ennyit mondott: „Kis lépés ez az embernek, de hatalmas az emberiségnek!” Dicsőséges pillanat volt, mely az emberi cselekedeten túl a Teremtőt dicsőítette.

Armstrong megörökítette Aldrin első lépéseit a Holdon. Tény: A por őrizni fogja nyomainkat. Feltekintve távol az égen a csillagok és a Föld látszott a Holdról. Hideg és puszta táj, néma sziklák a távolban, nagy csend. A Nyugalom Tengerén voltak, de távol a kék bolygótól, az élet bolygójától. Üres és néma minden… De hirdeti a lobogó és a hangüzenet: Itt jártunk!

Tapintható a feszültség – a szorult helyzetben a parancsnok még a kézi vezérlést sem tudta jelezni az irányításnak. A művelet sikerült, végre üzenhettek a Földnek: „A Sas leszállt.” Örömteli pillanat volt, lement a teher, melyet addig hordoztak…

Aldrin a sivár, kopár tájat látva így foglalta össze érzéseit: „Varázslatos sivárság.” A néma csend és a tépett, sebhelyes táj látványa az embert fojtogatta: hiányérzet és honvágy. A szeretteik, az otthonuk, az ismerős tájak, az élettel teli bolygó utáni sóvárgás, szinte fájdalommal tölthette el őket. Armstrong is egyedül kívánt maradni egy rövid ideig az egyik kráternél, a gyermekként elveszített kislányára, Karenre emlékezve. A zászlót sem lengeti a szél… Bárcsak itt volnál!

A Nyugalom Bázisa az igazi arcát mutatja: a senki földje… Ahogy telt az idő, a félelem, rémület, magány helye hatalmába kerítette az utazókat. Az ő nyomaik az elsők. A Föld üzenetét hozták el, a békét, a béke utáni vágyat, s annak szimbolikus jelképeként egy aranyból formált olajágat. Az amerikai zászlót csak együttes erővel tudták leszúrni a kemény, sziklás talajba, mintegy szimbolizálva az összefogás, áttörést hozó egység jelentőségét. Üzenetként egy táblára felírt szöveget helyeztek el: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon, Kr.u. 1969. július. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”

Váratlanul Nixon elnök szólt hozzájuk rádión: „… Szinte nincsenek is rá szavak,  hogy elmondjuk, mi mindannyian mennyire büszkék vagyunk arra, amit önök tettek… Amit Önök véghez vittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az ember életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön…”

A Nyugalom Tengerén, a rideg valóságban azonban nem lehet megnyugvást találni, nincs itt semmi, amit szeretünk… Metszően hideg, idegen érzés, ami olykor hatalmába kerít. A mérnökök jobban bele se tudtak volna választani. A számítás lélekben is betalált!

Az átélt izgalmak, vagy a hely hatására a kimerült pilóták pihenni sem tudnak… Az örömteli pillanat, hogy megcsinálták, és hogy indulhatnak haza, legalább akkora öröm, mint az első lábnyom a porban. 21 óra 40 perc a Holdon. A Sas felszállt. Csendes repüléssel röppályára álltak, és a Hold nem hagyta aludni őket. A kimerültség miatt mindannyian hosszú alvási periódusra készültek. Mintha csak álmodták volna, de ez mégis a valóság volt.

Még vissza-visszaemlékeztek az örömteli pillanatokra, legalább annyira, mint az első fénylő lábnyomra a hideg homokban, a porban. De most milliók várták őket újra látni. Élesben vizsgázik a visszatérés. Vajon jól számoltak-e ki mindent?

Suhanás a semmiben, csak a gondolatok és emlékek képei a fejben: Megtettük, amit megkövetelt a nemzet, a történelem, a világ? Hősök lettünk, az emberiség hősei. Valami megváltozott. Máshogyan látjuk azóta a Holdat, és a teremtett világot. Más lett minden. Felismertem: Isten nélkül semmi vagyok! Dicsőítse Őt a lobogónk a Holdon!

Edgar Froese /Tangerine Dream/ művészetének emlékére.

Mit jelképez a naplemente? Az elmúlást, a romantikát, a szerelmet, vagy Isten dicsőségét, ami végsőkig beragyogja a Földet? „Uram, micsoda az ember, hogy megemlékezel róla?” Ahogy lebukott az utolsó naplemente az űrben, fényes csóvát húzva hullott alá a visszatérő egység az égen, így múlik el a halandó emberi élet is a Földön…

Volt miért küzdeni? Képes leszek még maradandót alkotni, vagy ez volt minden? Mi vár majd otthon?

A leszállás előtti éjszakán az űrhajósok egy utolsó tévéadást sugároztak, amelyben köszönetnyilvánítással zárták le az expedíciót. „Szeretnénk külön köszönetet nyilvánítani azoknak az amerikaiaknak, akik építették az űrhajókat, akik szerelték, tervezték és szívüket, lelküket is beleadták a szerkezetekbe. Ma este szeretnénk külön köszönetet mondani mindezeknek az embereknek. Valamint Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo 11 jó éjszakát kíván.”

„Az Apollo 11 története az ember Istenhez való visszatalálásának, a belső hiányérzetének és honvágyának egy új, zenébe csomagolt megfogalmazásához adott ihletet. Az album esszenciája ez a dal, amelynek címe magyarul „Ima az életért”, de utal egy angol kifejezésre is, ami magyarra fordítva „Egy életre szóló ima”. A Megváltás remekműve lehetőség arra, hogy az ember kibéküljön a Teremtőjével. A bűnbánati ima olyan kapocs, amely egy életre összeköti az embert és Istent. Olyan bensőséges viszony ez, mint a szülő és gyermek kapcsolata. Istennel a közösség az emberi lét legfontosabb része, amely egy életen át tart, és még azon is túl…” Tom WADE Shepherd